A Fényűzés Elleni Liga

2017.03.11

A Fényűzés Elleni Liga

Avagy a divat és a nagy háború


A háború és a divat egymással ellentétes fogalmak. Békében élve úgy képzeljük, hogy a háború minden ilyesféle kedvtelést azonnal leállít. Se új ruha, se társasági összejövetel, se vigasság. A valóság azonban, legalábbis a háború elején megcáfolja ezeket az elképzeléseket.

Különösen igaz ez az I. világháború korszakára, amikor a hátország csak 2-3 év múlva kezdte igazán érezni a véres harcok súlyát. Ugyanakkor azonban a megváltozott politikai helyzetnek nagyon komoly hatása van rövid és hosszú távon az élet minden területére, s ezen belül az öltözködésre is.

1914. szeptember 15-i Divat Szalon címlapján, amely a bécsi Wiener Mode című lap magyar kiadása, egy ápolónő látható, első, szembeötlő jeleként a háborúnak. Az október 1.-i címlap "harciasabb", mert egy kislányt ábrázol puskával a hátán, német fémsisakhoz hasonló fejfedővel, mellette egy valamivel nagyobb kisfiú, akinek az övén kard, kezében zászló, fején pedig papírcsákó. Ez utóbbi (mármint a papírszövet) majd a valóságban is megjelenik, a háború harmadik évében. Most még azonban a lelkesedés és a türelmetlen várakozás a jellemző.

"A mamák és nagynénik ápolónői ruhát öltöttek, amelyben legtöbbjük nagyon jól festett. Mindegyiküknek volt egy orvos jó ösmerőse, aki megígérte neki, hogy alkalmazza ápolónőnek (tekintet nélkül arra, hogy nincs gyakorlata) mihelyt meghozzák az első sebesülteket. Éppen ezért sóváran várták a szerencsétlen áldozatokat, s alig tudták viszszafojtani türelmetlenségüket, nem értették, miért tart olyan soká, amíg megsebesülnek a katonák" írja Károlyi Mihályné visszaemlékezéseiben.

A továbbiakban azt is megörökíti, hogy amikor 6 hét múlva megérkeztek az első sebesültek, az elegáns hölgyek szinte közelharcot vívtak, hogy kinek a magánpalotájában berendezett szükségkórházba kerüljenek a betegek.

"Nem is beszéltek másról a társaságban, mint sebekről, baktériumokról, orvosi műszerekről, s mindenki az orvosi könyveket bújta. A nők már nem voltak elegánsak többé, de ehelyett "sterilnek" kellett lenniök, a párizsi parfümök illata helyett az éter és kloroform szaga volt a divatos."

Korántsem csupán az arisztokrata hölgyek igyekeztek hasznossá tenni magukat. Elgondolkozató, hogy a Divat Szalon már 1914 márciusában arról tudósított, hogy a nagyobb vidéki városok és Budapest 11 sebészeti osztályán ápolónőkurzusok indulnak. "Úgy vélekednek a hivatalos ügyintézők, hogy a lelkes úrinőket bárcsak egy hat hetes kurzus keretében is, megismertetik a sérült betegek ápolásával, azoknak háború idején igen nagy hasznát fogják venni." 

A tanfolyamok ingyenesek voltak, az egyetlen feltétel megfelelő "kórházi vászon ruha elkészítése, amelyhez még szabásmintát is a kórházak adnak." A cikkből az is kiderül, hogy már márciusban is "divat és társaságbeli kötelesség vászonba öltözni, kötényt kötni és húszas csoportokban követni a kórházak tudós tanárait betegágytól betegágyig, sőt az operáló terem asztaláig." Szükségük is lett a tanfolyamok elvégzésére, mert ugyancsak Károlyiné írja - maga is megbotránkozva a dolgon -, hogy: "különös szokás dívott az idő tájt: olyan hölgyeket helyeztek a kórházak élére, akik annak előtte még a színét sem látták effajta intézménynek, vagy legalábbis soha életükben nem ápoltak senkit." 

Ő maga is segíteni ment a frontra, az Ilona nagynénje által vezetett kórházba. "Felöltöttem hát az ápolónői egyenruhát s daklikutyánk meg Rózsi komorna társaságában Krakkón és Lembergen át, háború dúlta országrészen keresztül Czernowitzba, Bukovina fővárosába utaztunk."

Ifjú asszonyként elsősorban a férjét, Károlyi Mihályt látogatta meg, nem a kórházi munka vonzotta, valószínűleg azért utazott a kutyával és a komornájával. A kis kedvenc a visszaúton némi kellemetlenséget okozott, mert szélütés érte, és kosárban kellett hazavinni. "Vöröskeresztes egyenruhát viseltem, s nemegyszer kérdezték meg tőlem gúnyosan: "Maga kutyaápoló?" Amit le se tagadhattam."

Természetesen a betegápolói ruha nem csupán vászonruhát jelentett, abban nem lehetett volna a frontra utazni, hanem csukaszürke szövetből készült, praktikus viseletet. A Divat Szalon 1915 januárjában be is mutat ilyen öltözéket, lábszárközépig (!) érő szoknyával, amely azonban, ha munka közben zavaró, lenne, legombolható, és alatta térdig érő nadrág van!

Két tabu is ledőlt hirtelen.

A földig érő ruhahossz mintegy 50 év alatt rövidült le bokáig, most meg egy év alatt lábszárközépig, másrészt a női nadrág viseletet, amely mindeddig bő, törökös formában sportoláshoz, utcai viseletként legfeljebb biciklizéshez volt elfogadott, hirtelen magától értetődővé tette a hazafias nekibuzdulásként végzett kemény fizikai tevékenység. Hasonló folyamatot tapasztalhatunk a frizura terén is. Az addig csak különc, feltűnést kereső hölgyek mindenkit megbotránkoztató, rövid, fiús hajviselete az ápolónőként, vagy másutt dolgozó nők körében egyre népszerűbb lett, ami előkészíti a háború utáni új trend, a kamaszos nőtípus elterjedését.


A háborús krinolin és társai

"A jelenlegi háborús időknek megfelelően kicsiny, csinos, kettős zászló egészíti ki az egyszerű kalapot díszítő tolltűzéket. Ehhez hasonló zászlócskákat bármilyen kalapra feltűzhetünk s ezáltal háborús jelleget adunk neki!" - tanácsolta a korszak legnépszerűbb divatlapja, a Divat Szalon, 1914 novemberében a hazafias hölgyeknek.

A hölgyek egyébként is igyekeztek a háborúhoz alkalmazkodni. Lelkesen kötögettek - társaságban is - érmelegítőket, meleg sapkákat, kesztyűket a fronton harcoló katonák számára. Arany ékszereiket vasra cserélték az Auguszta főhercegnő által patronált segélyalapnál. De a divatról nem mondtak le. A háború első hónapjaiban egyszerűbben, puritánabban illett öltözni. Nem magyar példa, de jellemző a korhangulatra, hogy a kislány Marlene Dietrich szép hosszú szőke haját, amelyet ünnepi alkalmakkor mindig laza hullámokba fésültek, most állandóan szoros copfba fonták. Édesapja eleste után pedig kifejezetten illetlennek tartották volna, ha kibontott hajat visel.

A halálhírek sokasodtak, s nyomukban a gyászruha modellek is a divatlapokban. "A gyászruha néma kérelem gyöngéd megértésért. - hirdette 1915-ben a Divat Szalon - A gyászruha követheti az uralkodó divatot, de legyen mindig egyszerű, és feltűnés nélkül való." A gyász szigorú szabályai azonban kénytelen-kelletlen fellazultak. Hiszen ha minden távoli rokonért az előírásos módon és ideig gyászt viselnek, a háború második, harmadik évében szinte mindenki feketében járhatott volna.

Az első megdöbbenés után lassan kezdték megszokni a haza határain túl folyó háborút. 1916 telén ismét megélénkült a társasági élet, mégpedig hazaszeretetből, legalábbis A Társaság című lap szerint "Magyarországon egyetlen emberfia sem jár lehorgasztott fővel. Ezt kifelé is tőlünk telhetően és a legaprólékosabb részletességgel dokumentálni hazafias kötelességünk..."

Tehát elegánsnak lenni honleányi kötelesség is volt! Károlyi Mihály írja visszaemlékezéseiben, hogy: "Az uralkodó osztályok társadalmi életén a háború mi sem változtatott. Ellenkezőleg, életük talán sohasem tűnt vidámabbnak és gondtalanabbnak... A városligeti park-klubban, az előkelő társaság találkozóhelyén semmi sem változott. Az első néhány hét után teljesen helyreállt a szórakozás régi rendje."

A vidám élet alapja az volt, hogy az arisztokraták anyagi helyzetét a háborús gazdasági fellendülés rendbe hozta. De a középosztály is igyekezett szorongását, félelmét vidám társasági élettel oldani. Különösen a frontról szabadságra hazajövő fiatalok akarták élvezni a perc örömeit. A háború ugyanakkor jó lehetőség volt a hazai ipar védelmére: "A női szabók egyesülete kimondotta, hogy női szabóságunk függetleníteni fogja magát az idegen befolyástól és megteremti a budapesti divatot" - közölte 1914 végén a Magyar Iparművészet.

A Divat Szalon 1916-ban már arról tudósított, hogy: "a háború kitörése óta száműztünk minden külföldi divatot. Most Budapestet, Wient és Berlint tekintjük központoknak."

Sajnos ez a megállapítás nem egészen helytálló. Bécs és Berlin valóban önálló divatipart fejlesztett ki, ami aztán a háború után tovább élt. Bécsnek elsősorban a szalonjai erősödtek meg, nem beszélve a Wiener Werkstätte művészi modelljeiről, Berlinnek a konfekcióipara. Budapestnek ez kevésbé sikerült, sőt a divatlap büszke megállapításának ellentmond Károlyi Mihályné visszaemlékezése, aki változatlanul párizsi modelleket vásárolhatott divatszalonjában. Ezeket a ruhákat Svájcon keresztül csempészték az országba. Mangold Béla Kolos, az angol elegancia hazai "pápája" viszont éppen ellenkező veszélytől óvott 1915-ben a Szabó Hírlapban:

"Nem várhatja senki sem, hogy azért, mert mi most Angolországgal hadilábon állunk, az angol alapeszmén fel- épült öltözködési módunk egyszerre megváltozzék vagy megszűnjön." Az angol lapok megállapítják, hogy az úri világ nyári divatja korántsem olyan eleven színű, mint az előző években volt... "Nincs tarka divating, színes nyakkendő, fehér flanelnadrág. Az utca képe egyszínű lett: csukaszürke" - írta a Szabó Hírlap 1915-ben. A csukaszürke vagy földszürke (Feldgrau) az új típusú katonai egyenruhák színe, mely jelképe is lehetne a XX. századi, minden eddiginél gyilkosabb háborúnak. A régi, elsősorban személyes bátorságot és ügyességet kívánó harcokhoz ugyanis a férfiak felékesítették magukat, a hősök nem elbújni, hanem kitűnni akartak. A 19. század végére a férfidivat egyhangúságában egyedül a katonai egyenruhák őrizték meg színességüket.

Az új háborúban ez a feltűnés értelmet- len halálhoz vezet: "Az egyik válogatott huszárezredet úgy vetették harcba, mintha még mindig a tizenkilencedik századbeli hadviselés módszerei volnának érvényben: kék atillában, piros nadrágban indultak rohamra, a kivont kardokon szikrázott a napfény - és az orosz gépfegyverek úgy kaszálták le az egész ezredet, mint az aratók az érett gabonát." - olvashatjuk Károlyi Mihályné visszaemlékezéseiben. Az új egyenruha nem csupán abban segítette a földbe vájt árkokban meghúzódó katonákat, hogy beleolvadjanak a környezetükbe, de kényelmesebb szabású is volt, ami gyorsan hatott a polgári férfi-, sőt a női divatra is. A Divat Szalon lelkesen üdvözölte ezt a tendenciát: "Még az olyan férfiak is, akik életükben soha nem fogtak puskát a kezükbe és lovon se ültek soha, lovaglónadrágot és övvel a derékhoz szorított zubbonyt viselnek, lábikrájuk köré posztópántot csavarnak... a hölgyek, akiknek különben is tetszik az egyenruha, eleinte csak megbámulták, később pedig utánozták a férfiak új divatját... ők sem botorkálnak hosszú ruhában és ők is zubbonyszerű derekat viselnek..." Annál is inkább mert a bevonuló férfiak helyett dolgozó nőknek egyszerű, sok zsebbel ellátott, sima ruhára van szükségük, s az újfajta katonai egyenruhák praktikus formáival ezt az igényt ki tudják elégíteni.

A divatlapokat lapozgatva azonban más érdekes összefüggéseket is találunk: "Nagy politikai események mindig befolyással voltak a divat fejlődésére, kialakulására. Ugyanezt látjuk most is, midőn a bolgárokkal és törökökkel egyesülve kell küzdenünk majdnem a fél világgal szemben, az új szimpátia, mely minket e keleti népekhez vonz, megnyilatkozik még a női öltözetben is, és itt-ott látjuk feltünedezni a bolgár és török hatást. Törökös a nagyon bő alj, mely fent a most divatos zsebekkel kidudorodik, a törökök bő nadrágjaira emlékeztet, viszont bolgár motívumokat látunk a tarka hímzésekben, melyek újabban a női ruhák legkedveltebb díszítéseit képezik." - írja a Divat Szalon 1916-ban. Nem biztos, hogy ebben a divatlap tudósítójának igaza van, mert a háborús krinolin, mint a neve is mutatja, inkább a XIX. századi biedermeier divat felelevenedésének tudható be. Viszont érdemes a folytatást is elolvasni: "bolgár motívumokat látunk a tarka hímzéseken, melyek újabban a női ruhák legkedveltebb díszítését képezik. Ne feledjük azonban, hogy a bolgár hímzések mellett ismét nagy teret hódítottak maguknak a magyar háziipari termékek".

Ez utóbbit a meglehetősen sok fennmaradt hímzett női blúz is bizonyítja. A divat tehát még a véres háború alatt is jelentősen változott. A kalapok feje kisebb, laposabb lett, mint 1913-ban, de a karima még mindig nagyon széles. Bár már nincs rajtuk kocsideréknyi virág, a díszítés elengedhetetlen, és gyakran olyan megtévesztően állították össze a tollakat, hogy úgy tűnt, mintha egy madárka éppen a kalapon pihent volna meg.

A haj hullámosan követte a fejformát, hátul a tarkónál kis konttyal, elölről akár rövidnek is tűnhetett. A derék a helyére került, a magas, álló nyak teljesen eltűnt. A szoknya viszont részekből szabott, s elkezdett bővülni! 1915-1916-ban már abroncs is került alá, ez az ún. háborús krinolin. Az anyaghiány azonban véget vetett ennek az anakronisztikus formának, s valószínűleg emiatt rövidültek rohamosan a szoknyák is, 1917-ben már lábszárközépig értek. A magas szárú cipők helyét viszont felváltották a csinosabb, kivágott, magas sarkú cipők.

A Fényűzés Elleni Liga

Az a kérdés, hogy az egyre bővebb szoknya, az ún. háborús krinolin a törökös hatásra növekszik-e vagy a neo-biedermeier indíttatására, lassan okafogyottá vált, mert terjeszkedésének 1916 után határt szabott a háború természetes következményeként fellépő anyaghiány. A Divat Szalon 1916 elején még megnyugtatta olvasóit: "egyenlőre úgy áll a dolog, hogy a szövetkelmék, különösen a gyapjú, sokkal drágább lesz, viszont a selyem, amelynek anyagát nem használja a hadsereg túlságosan drága nem lesz". Egy évvel később viszont már arról írt, hogy: "Az uralkodó szövetszükség miatt az aljak lényegesen szűkebbek lettek és a kabátok megrövidültek."

1916-ban az ismert írónő, Tormay Cecil, előkelő mágnáshölgyekkel együtt, a fenti szellemben alapította meg a Fényűzés Elleni Ligát (F.E.L.). Érdemes programjukat felidézni:

"1. A női ruházkodás fejében kiáramló aranyunk megállítása.

2. Szövet és bőrkészletünk nemzeti veszedelemmé fajuló pocsékolásának megakadályozása.

3. Ellenségeink átlátszó divatdiktatúrájának megdöntése."

A harmadik pont azt sugallja, hogy Párizsban azért volt divat a bő szoknya, valamint a szőrme és a bőr, mert ezzel is gyengíteni akarták a szövetséges hatalmakat. Az, hogy az antant is anyaghiánnyal küzdött, nem tűnt fel a hazafias írónőnek. Indítványukat lelkesedés fogadta, bár egy másik híres írónő, a Szikra néven publikáló Teleki grófnő kétségét fejezte ki az ilyen felbuzdulások sikerével kapcsolatban, s utalt a tulipán mozgalom csúfos bukására. Ugyanakkor kifejezte azt a meggyőződését, hogy mivel sokan élnek a divatiparból, a gazdagok ne takarékoskodjanak a ruháikon. Gondolatait bővebben is kifejtette az Országos Kaszinóban "Ne spóroljunk!" címmel tartott előadásán.

A Divat Szalon hasonló okok miatt tartózkodott a Liga támogatásától, pedig maga a F.E.L. előkelő elnöke, Pallavicini Györgyné őrgrófné fordult hozzájuk levélben, leszögezve azt is, hogy "célunk a háború tartama alatt a mostani divat keretein belül maradni és elzárkózni a háború végéig az új anyagfogyasztó franczia (sic!) divatoktól."

A lap leközölte a levelet és a főszerkesztőnő, a korszakban szintén népszerű írónó válaszát is. Szabóné Nogáll Janka közölte, hogy az alapeszmékkel egyetért, és eddig is hasonló elvek alapján szerkesztette az újságot, a magyar divatipart támogatva, ugyanakkor leszögezte: "Lapunk olvasóközönsége azonban 1916-ban új réteggel gyarapodott. Hozzánk csatlakoztak azok, a kik most éppen a háború által lettek gazdagok. Ezekkel szemben is vannak a Divat Szalonnak kötelességei, melyeket szintén teljesíteni fog. A gazdag és főként a most meggazdagodott nőket egy intéssel sem fogja visszatartani a fényűzéstől, tengődő divatiparunk éltető erejétől. Ellenkezőleg, a Divat Szalon mindent el fog követni, hogy új olvasóinak kedve teljék a fényes öltözködésben most, a mikor illetékes körök gondoskodnak arról, hogy a fényűzés költségei idegen, vagy éppen ellenséges kereskedelmet ne gazdagítsanak. Igenis, a Divat Szalon egyenesen rá fogja vezetni gazdag híveit arra, hogy a szerencse adományait pazarul szétszórják. Hiszen, méltóságos asszonyom, ebből a sok morzsából lesz majd az a biztos kenyér, a melyre a magyar munkásoknak oly régóta kell várakozniuk s a mely végső pusztulástól menti meg azokat a nőket, a kiket a háború özvegységgel, árvasággal sújtott s a kiken tudvalevőleg nem a könyörületesség, hanem mások fényűzése szokott segíteni. Én ezt a fényűzésre való buzdítást kellő helyen éppen olyan hazafias kötelességnek tartom, mint a szegénység és takarékosság példaadását a másik oldalon."

A F.E.L. jelvénye

Aranyozott rézötvözet és zománc anyagú.

Gyártója ismeretlen. Mérete: 23,2 mm x 28,8 mm. 

A Liga 1916 júniusban pályázatot hirdetett utcai ruhákra (kabát és szoknya), délutáni, azaz látogatóruhákra, estélyi öltözékekre, blúzokra, pongyolára, nappali és estélyi köpenyre. Feltételül kötötték ki, hogy a ruhák alapanyaga pamut- bársony, plüss, félgyapjú vagy selyem legyen, kifejezetten megtiltották a sötétkék szövet, illetve a vastag, strapabíró ún. covercoat gyapjúszövet és a szőrmék használatát. Meghatározták a felhasználható anyagmennyiséget is: kosztümhöz maximum 4½, köpenyhez 3½, a szoknya legfeljebb 3 méter bő lehet, sőt, szegélye a földtől 20-25 cm-re kellett hogy érjen, annál hosszabb nem lehet! Rengeteg pályamű érkezett be, a szakértő zsűri (köztük a Nőiszabó Ipartestület két legtekintélyesebb tagjai, Girardi József és Holzer Sándor ) számos díjat osztott ki; a ruhák osztatlan sikert arattak, sőt talán túlságosat is, ha hihetünk a tudósításnak: "Munkatársunk, akit az érdekes kiállítás megtekintésére küldtünk ki a Nemzeti Szalonba, azzal a szomorú jelentéssel tért vissza, hogy nem felelhet meg kötelességének... Egy olyan kiállítást látott ugyanis, amelynek címe és tartalma teljesen ellentétben áll egymással. A fényűzés ezekben az angol és francia nagystílű alkotásokat utánzó kreációkban vígan, sértetlenül tenyészik tovább..." - írta a Divat Szalon. S mindjárt tanácsot is adott, mit tegyenek a valóban takarékoskodni kívánó hölgyek: "Adják oda az 1916-17-re előirányzott ruhaköltségeiket az erdélyi magyar gyermekek megsegítésére. A régi ruhák átalakításával, felfrissítésével még mindig igen szépen fogják szolgálni azt a másik, nem kevésbé fontos célt, hogy a női ruházkodásból élő munkásoknak is kenyeret adjunk."

A F.E.L. divatkiállítása PDF

A Szabó Hírlap viszont 1916 júliusában rezignáltan állapította meg: "Hasztalan alakult a mágnásnők egyszerűségi ligája, falra hányt borsó maradt a lapok prédikálása a női öltözködés puritánságától.

A következő számban pedig leszögezték: "A nők szövetgazdag ruhákat kívánnak, és ezzel pont. Némi koncessziót mégis tettek a hadviselésnek, amennyiben, miután a szövet és posztó kell a katonaságnak, 'jobb hijján' ráfanyalodtak a selyemre és bársonyra." A Fényűzés Elleni Liga 1917 elején szép csendben kimúlt. Senki sem siratta, mert ekkor már igen szorongatóan jelentkezett az anyaghiány. 


A folytatás

Németországban sásból próbáltak szövetet készíteni, s 1917 februárjában a Szabó Hírlap egy új szövet, a papírflaush megjelenéséről tudósított, melynek egyik szála pamut, másik papír. A Divat Szalon 1918-ban még fiúöltönyök számára is ajánlotta az új anyagot, "de csak akkor, ha nem teszik ki azokat az időjárás viszontagságainak". Papírból készült a fronton harcoló katonák egyenruhája is, sőt az orosz télbe készülő bakák bakancsának talpa is! Mert hiánycikk a bőr is, a cipő is. A Divat Szalon "a mind- egyre nehezebbé váló cipőkérdés teljes és diadalmas megoldására" három erdélyi úrinő, Béldy Pálné, Ádám Éva és Szentkereszti Mária módszerét ismertette, az otthon régi bőrökből, filcből, spárgából, fából stb. elkészíthető cipőkhöz.

Az anyaghiány azonban egyre szélesebb rétegekben éreztette hatását, a háború végére már az általános lerongyolódás a jellemző. A Szabó Hírlap 1916 nyarán még viszonylag megelégedve állapította meg "Akik még öltözködnek" című glosszájában: "Ilyenek is vannak Istennek hála még elég szép számmal. Ha végigmegyünk valamelyik korzón a divatos sétaidőben, jóleső megelégedéssel láthatjuk, hogy milyen sok ízlésesen öltözködő férfi van Budapesten. Az ízléses öltözködés alatt az egyszerű, de jól szabott ruhát értjük... Ha kevesebb is a ruhánk, de legalább mutasson rajtunk."

Kosztolányi Dezső azonban másképp látta 1917 márciusában, igaz, "egy nem éppen előkelő városnegyedben" járt: "Úgy rémlik, hogy azok a télikabátok divatosak, amelyeknek olyan a színe, mint a romlott tejeskávé... Majdnem mindegyikről leszakadt egy-két gomb, de a cérna vagy a férc még mindig ott fityeg... Alul egy kabát, melyen annyi ránc van, mint egy német filozófus homlokán... A nadrágok mind alázatosak. Ezeknek csak térdük van. Azt hinné az ember, mint a hívőknek, állni, menni nem tudnak már, csak térdelni, lerogyni, összeesni. (...) Szőrmét is látni itt-ott, a szegény lányok egy döglött macskát, egy leforrázott, kopasz kutyát csavarintanak nyakukba, olcsó, hamis, beteg prémeket, melyek már egészen levedlettek az esőtől. A férfiak nyakát rojtos gallér keretezi, melyben mindig látszik a rézgomb, mert a nyakkendő körülbelül másfél centiméternyire van a gombtól. Maga a nyakkendő vékony. Egy akasztófakötél ízlésesen csokorba kötve. (...) Mindezek fölött pedig trónol egy arc. Mert - ez a legbúsabb - szörnyűségeknek birtokosa is van. Az arc többnyire értelmes és fölényes, s körülbelül ezt mondja: "Bocsánatot kérek, az alattam valókért egyáltalán semmi felelősséget nem vállalok, tisztelettel és üdvözlettel: X.Y. Valaha pedig, emlékezzünk csak vissza, ez a város mestere volt az öltözködésnek!"

Összeállította: Á I

Képgaléria

A F.E.L. korabeli cikkekben

Források

  • Nagybányai Hírlap számai
  • Szamos napilap számai
  • Szatmári Hírlap számai
  • Esztergom lap számai
  • Egri Újság számai
  • Dunántúli Protestáns Lap számai
  • F. Dózsa Katalin: A Fényűzés Elleni Liga, avagy az I. világháború és a divat
  • http://libmma.contentdm.oclc.org/